Ipar
CSORNA IPARA
A régészeti leletek tanulsága szerint Csorna északi határában, a Csatárimajor területén már a kora-Árpád-korban kovácsműhely működhetett, a településnévből feltételezve talán fegyverkovács.[1]
Csorna területén feltehetően már a középkorban is működhettek céhek (egyazon mestereséget űző iparosok érdekvédelmi szervezete), leginkább vegyescéhek meglétével számolhatunk, de a céhek első fennmaradt privilégiális oklevelei (a király által kiadott, függőpecséttel ellátott működési engedély és szabályzat) a XVII. századtól ismertek:[2] csizmadia (1660), mészáros (1675), szabó (1679), varga (1714), kerékgyártó (1785), kovács (1785), takács (1826). A XVII-XIX. században Csorna területén 15 szakma 8 céhbe tömörült.[3] A legnépesebb céh a csizmadiáké volt, 1851-ben 45 mester tartozott hozzá.[4] A céhek nem szívesen fogadták be a betelepülő idegeneket, a német iparosok ezért 1806-ban megalakították a Deutsche Compagnie-t, ami a XIX. század közepére elmagyarosodott. A német iparosok nevük megtartásával, de magukat (illetve családjaikat) már többgenerációs csornainak tekintve, aktív szerepet játszottak a városi üzemek, gyárak létrehozásában.[5]
Az 1872. évi VIII. tc. elrendelte a céhek felszámolását, ipartársulatok, majd a törvény részleges módosításával az 1884. XVII. tc. kihirdetése után ipartestületek alakultak. A törvény szigorúan rendelkezett az ipartestületek megalakításának feltételeiről, csak törvényhatósági jogokkal bíró városokban alakulhattak, vagy, mint Csornán is, olyan (nagy)községekben, amelyekben a képesítéshez kötött mesterséggel foglalkozó iparosok száma legalább 100 fő volt. Az ipartestületek 1948-ig működhettek. Újjászervezésükre a Kisiparosok Országos Szövetségének megszűnése után, 1990-ben nyílt lehetőség.
A XIX. század utolsó harmadában a csornai iparosok is átálltak a gépesített termelésre, jellemzően a gőzenergia alapú üzemre. A villamosítás jelentős késéssel terjedt el Csornán (párhuzamosan Kapuvárral), így míg a XX. század első harmadáig a két rábaközi járási központ ipari mutatói nagyságrendileg Magyaróvárt (ma: Mosonmagyaróvár) idézik, addig a század közepén a fejlődés megtorpant. Az ipari forradalom hatásai nem (pl. a Frankl-malom 1955-ben tért át a villamosenergia hasznosításra)[6] vagy csak nagyon gyengén (pl. a kékfestő műhelyben az 1930-as évektől villamosított technikával dolgoztak) éreztette hatását, és a gyáripar fejlődése csak az 1960-as évektől indult újra. Ezt a bemutatott gyárak alapvető adatait áttekintve világosan láthatjuk, valamint erre utaló népességstatisztikai adat, hogy 1970-1980 között háromszorosára emelkedett az iparban foglalkoztatottak száma Csornán, illetve 15 településről jártak be a járási székhelyre dolgozni, ebből 8 település kizárólag Csornára ingázott.[7] A pozitív vándorlási mutató elősegítette és felgyorsította a város egyéb infrastrukturális fejlesztéseit is.
Az 1948-50 körül lejátszódó gazdasági történések kulcsszava az államosítás volt, számos visszás, politikailag elítélendő, ám technikailag előremutató jelenséggel (pl. villamosítás). Az 1960-as évek tervszerű iparosítása a III. ötéves terv középtávú fejlesztési programja szerint valósult meg Csornán is. 1989 után az államosítással ellentétes folyamatként jelentkezett a privatizáció (a gyárak magánkézbe kerülése).
Első elnöknek id. Fraszt Károly kékfestőt választották. Apja, Sebestyén 1829-ben telepedett be Csornára és honosította meg a német eredetű mesterséget. Az apáról fiúra szálló műhely fénykorát a századfordulóra érte el, gépeiket modernizálták, gőzüzeműk lettek. A Prépostszeren működő műhely fejlődésének lendületét a két világháború visszavetette. A megváltozott lehetőségek és a kereslet függvényében az 1960-as évektől Fraszt Pál Hónoriusz és felesége, Barna Márta már szintetikus csávafestéssel dolgoztak az 1930-ban villamosított műhelyben, és ruhák helyett többnyire már háztartási textileket készítettek a végleges bezárásáig, az 1990-es évekig.
Id. Fraszt Károly elnökségről való lemondását követően 1899-től Pávelka Mihály gombkötő vezette az Ipartestületet, ekkor épült meg székházuk. Az egyre bővülő tevékenységgel bíró testület vezetését 1903-tól Beer Vince vendéglős vette át, majd hosszabb időszakra Martincsevics Károly könyvkötő mester. 1918-ban Ekker Jenő asztalost választották elnöknek. A templomi- és háztartási bútorokat, valamint egyedi tervek alapján legyártott nyílászárókat egyaránt készítő asztaloscsalád leszármazottja a „Kegyelet” Temetkezési Vállalat alapítója volt, koporsókészítéssel is foglalkozott. Az Ipartestület 30 éves jubileumának ünnepi kiállítását már Tászler Gyula kőfaragó elnöklete alatt szervezték meg. A művészeti munkáiért többször kitüntetett mester megbecsültségét mutatja, hogy a nagyközség képviselő-testületének is tagja volt.
A testülethez tartozó iparosok száma az 1920-as évekre meghaladta a 300-t. Kiemelendők közülük a legnagyobb létszámban dolgozó cipő- és csizmakészítők, illetve a szabómesterek – akiknek munkásságát Darázsdi József, illetve Horváth Imre műhelyeinek enteriőrjeit a múzeum emeleti kiállításán láthatjuk.
Közvetlen mesterségükön túl határozták meg településünk kulturális- és közéletét a Kokas-család, a Leffler-kalaposdinasztia vagy a már a XVIII. században Csornára települt Fets-kádárcsalád leszármazottjai. Mestereink szemléletét egy ma is működő műhely, a Kugler mézeskalácsos dinasztia meghatározó alakja, Kugler Gyula foglalta össze tömören: „Jót és jól”. Kazinczy Ferenc rövid epigrammájának megvalósítási szándéka végigkövethető Csorna valamennyi tisztes iparoscsaládjának történetén keresztül.[8]
Csorna legjelentősebb gyárai a századfordulón (XIX-XX. század) és átalakulásuk a II. világháború után
A város területén az első gőzmalmot Frankl Sándor alapította 1876 előtt, amelyet negyedszázadra, 1895-ben követett a Király-malom felépítése. Az exportra is termelő Frankl-malom napi 4-5 vagon búzát és 1-2 vagon rozst dolgozott fel, a Király-malom napi 1 vagon nyers terményt.[9] A Frankl-malom államosítást megelőző utolsó vezetője Vass Ferenc bérlő volt, utóda, az 1949. évi államosításkor Skláth Vendel lett.[10] Az önálló malom a körzetesített Malomipari Egyesülés telephelye lett. Villamosalapú termelésre 1955-56 folyamán tértek át.
A gépjavító üzemet a nevét magyarosító Knecht Constantin fia Izmossy Szilárd nyitotta meg 1869-ben, fia Aladár pedig már mezőgazdasági gépgyárként és fémöntödeként hirdette a gyárat.[11] A II. világháború után 1949-ben indult csak újra Állami Mezőgazdasági Gépállomásként Horváth János és Simon János igazgatásával. 1962-ben a gépállomás Gépjavító Állomássá alakult, a javítási, szerelési munkálatokat végezte a tsz-ek gépein. 1964-től a gépek mellett gépjárműveket is szervizeltek.[12] Az állomásból átalakult keretekkel kiválva 1990 januárjában önállósult a Mezőgazdasági Gépgyár,[13] amely 1992-ben gazdasági társasággá lett Hantech Gépgyártó és Forgalmazó Kft. néven, majd 1994-ben privatizálták. Hagyományos profilját is megtartva az erősen exportorientált cég új irányként személygépkocsik kábelgyártásával is foglalkozik.[14]
A téglagyárat[15] Kokas Ferenc alapította 1884-ben. Miután két leánytestvére, Adél és Mária is Neumann-családba házasodott, a gyár tulajdonjoga megoszlott, 1895-től Kokas és Neumann néven szerepel a forrásokban. A tulajdoni viszonyok 1905-ben ismét változtak, belépett Schönberger Károly és Schlessinger József, kilépett viszont Adél és Mária, így rajtuk keresztül a Neumann részesedés is megszűnt. A legnagyobb változást 1916-ban ifjabb Kokas Ferenc kilépése jelentette, amivel a Kokas-téglagyár elveszítette alapító családból való tulajdonosát, a családra csak a márkanévként továbbélő elnevezés és a bélyegek utaltak. 1944 után főszolgabírói rendelet nyomán Kiss György lett a gyár vezetője. 1948-ban államosították, ugyanekkor tértek át a gőzüzemű termelésről a villamosításra. Az átmenet időszakában Brázik Lajos, Tóth István, majd Erdélyi Tibor vezették a gyárat.[16] A profil jelentősen kiszélesedett, a hagyományos falazótégla mellett rapid téglát, tetőfedő cserepeket, rapid födémet is gyártottak. A privatizációs időszakban az osztrák Tondach is érdeklődött és optimális feltételekkel vásárolta meg a gyárat 1994. január 1-jén.[17]
A tejüzem Fővárosi Tejfeldolgozó Üzem néven kezdte meg működését 1925-ben a Mátyás király utcában, Kokas Ferenc gazdasági épületeiben. Az 1930-as években még exportra is termelő (márkás vaj) gyár 1945-ben a szovjet hadsereg részére dolgozott, 20 fős munkáslétszámmal, gőzgépekkel. 1948-ban államosították, a munkáslétszám a duplájára emelkedett, és 1951-re átálltak a villamosított gépek használatára. A gyár vezetői ezen időszakban Horváth Pál, Nyúl Ferenc, majd Kormos István voltak. Az üzem profilbővítéssel 1974-től Tejporgyárként működik.[18] Az 1980-as évektől a termékgyártási skála tovább szélesedett vajak (amelyeknek a gyártásával 1952-ben leálltak), vajkrémek és ultramagas hőmérsékleten kezelt termékekkel. A gyárat 2006-ban vásárolta meg a Sole-Mizo Zrt.[19]
1894-ben alakult meg a Kőszegi Polgári Serfőzde, amelynek termékeit a két világháború között már Sopronban gyártották, az egyesített Sopron-Kőszegi Polgári Serfőzdék Rt.-ben. Az intézmény 1942-ben hozta létre csornai telephelyét, amely Neumann Béla, majd Szabó László végül közvetlen az államosítás előtt Zumpf Emil vezetésével működött. 1945 után másfél évig szünetelt az üzemben a sörfőzés, kész terméket Sopronból szállították, és csupán a forgalomba hozatal történt Csornán (hordóban vagy palackozva). 1949-ben történt meg az államosítás, a Magyar Országos Söripari Vállalat csornai kirendeltségének vezetője Tüske Antal lett. A palackozás 1963. augusztus 30-án szűnt meg.[20]
1952-ben alakult a Vastömegcikk Ipari Vállalat, amely indulásakor karbitos hordókat, majd hajóalkatrészeket gyártott, illetve javították a tejüzem, a téglagyár, a sütőipar és a lakosság nagyobb gépeit. Az első üzemvezető Horváth Lajos volt, a műszaki vezető Skultéti Ferenc. 1953-ban az üzem egyesült a Kapuvári Gépjavító Vállalattal, majd 1964-ben az egyesített üzem valamennyi telepét, így az akkor már Hajba László vezette csornai telepet is a Győri Finommechanikai és Mérlegjavító Vállalathoz csatolták. 1965. december 1-jén új órás részleget nyitottak a Vörös Hadsereg útja 73. sz. alatti telephelyen.[21]
Az 1960-as évek meghatározó iparosodási vonalát az egykori megyeközpontokból betelepülő nagygyárak helyi telepeinek megalakítása jelentette.
A Magyaróváron 1935-ben alakult Műanyag-feldolgozó- és Kefegyártó Vállalat csornai telepe[22] 1964 márciusában jött létre. Közvetlen előzménye a Győr-Sopron megyei Nyomda Vállalat részlegeként működő zsákvarró és műanyag-feldolgozó volt, amelyet még a hónap folyamán átvett a mosonmagyaróvári vállalat. Műanyagok, PVC-k gyártásával, feldolgozásával foglalkoztak. Az induláskor 64 dolgozót, 1969-ben már 98 főt foglalkoztató gyáregységnek a népszerű neve „biligyár” volt. 1976-ban a telep megszüntette tevékenységét, a munkaerőt a másik két betelepült telephelyre, a Soproni Ruhagyár- és a Richards helyi lerakatába csoportosították át.
A Soproni Ruhagyár III. számú, csornai telepét[23] 1967. április 27-én szervezték meg 200 fő alkalmazásával, az akkor mindössze 24 éves Török Andrásné vezetésével. A gyár a kiszabott ruhadarabokat leigazította, majd készre varrta. A megnövekedett termelési intenzitás miatt a telep 1977-ben műszaki átszervezésre került és új épületeket is kapott. A telephely kapacitását jelzi, hogy egy-egy modellből évente 20-25.000 darab készült, a hazai piac mellett jelentős bevételt jelentett a szovjet export.[24]
A mosonmagyaróvári MOFÉM csornai gyáregysége[25] a baromfikeltető átalakításából 1969. február 1-jén létesült csiszoló és forgácsoló részleggel, 120 fős munkáslétszámmal, Horváth József irányításával. A gyár szerelvények, valamint bronz- és alumíniumöntvényeket gyártott, dominánsan hazai piacra. Az egykori gyáregység 1991. január 1-jétől MOFÉM-Csorna Kft. néven működött önálló jogi keretek között, első igazgatója Puska Ferenc volt.[26]
A győri Richards Finomposztógyár telepe 1970-ben alakult meg Csornán a Mezőgazdasági Technikum javítóműhelyének a helyén. 1978-ban gyűrűs fonógépek beállításával korszerűsítették az előfonógépeket, megújították a teljes gépparkot.[27] Az 1980-as években a gyár termelékenysége általánosan (nem csak Csornán) visszaesett, és ezt a folyamatot nem sikerült megállítani: 1992-ben csődeljárás keretében felszámolták.
A nagy gyárak mellett összességükben jelentős szerep jutott a magánkisiparosok 1951-től kezdődő szövetkezetekbe szervezésének. 1951. augusztus 1-jén alakult meg a cipészek-, 1951. november 7-én az asztalosok-, 1952 márciusában az építőiparban dolgozók-, 1952. július 1-jén a fodrászok, 1952. augusztus 1-jén a szaruesztergályosok KTSz-e (Kisipari Termelőszövetkezet).[28]
[1] Gömöri János (Soproni Múzeum) terepbejárási megfigyelése: SM RA jelzet: 406; SM RGy ltsz.: 74.28.1-18.; Aszt Ágnes: Csorna régészeti emlékei – Kutatástörténeti fordulópontok. In: Nemes G. (szerk.): Tomka80, Győr, 2020. 11-32. pp. (16., 25. p.)
[2] Trostovszky Gabriella: Céhiratok a Magyar Országos Levéltárban. I. Magyarországi kormányhatóságok 1. Céhprivilégiumok. Tematikus mutató, A Magyar Országos Levéltár segédletei 2/1, Budapest, 1996.
[3] Domonkos Ottó: Kézművesség – népművészet. (A Soproni Múzeum állandó néprajzi kiállítása. In: Soproni Szemle, 1994/1. 1-32. pp. (16. p.)
[4] Pájer Imre: Csorna – A XXI. század küszöbén. Csorna, 2002. 33. p.
[5] Ollram Ferenc: Csorna település- és gazdaságföldrajza. Győr, 1941. 30. p.
[6] CsM HA 309-90 (Csorna ipara)
[7] Lados Mihály: Népesedési és foglalkoztatási viszonyok. In: Rechnitzer J. (szerk.): A Rábaköz térszerkezete. 42-64. pp. (50. p.)
[8] Csornai Múzeum, „A Történelem Peremén – A Rábaköz Szívében” Helytörténeti kiállítás, tabló
[9] Pájer Imre: Csorna évszázadai. Csorna, 1996. 20. p.
[10] CsM HA 310-90 (Feljegyzés a csornai malomról)
[11] Pájer Imre: Csorna – A XXI. század küszöbén. Csorna, 2002. 34. p.; Szentiványi Zoltán: Századunk névváltoztatásai 1800-1893. Budapest, 1895. 109. p.
[12] CsM HA 312-90 (Gépjavító Állomás adatai)
[13] Kisalföld, 1992. január 21.
[14] Pájer Imre (szerk.): Ki kicsoda Csornán? Csorna, 1997. 65. p.
[15] Kincses László: Kokas, Csorna In: https://pecsetestegla.hu/cikk.php?cikk=30#cikk
[16] CsM HA 313-90 (Csornai téglagyár)
[17] Kisalföld, 2007. október 20.
[18] CsM HA 311-90 (Tejüzem)
[19] Kisalföld, 2009. július 16.
[20] CsM HA 321-90
[21] CsM HA 309-90; CsM HA 314-90; Kisalföld, 1965. november 28.
[22] Katona János: Csorna fejlődése a felszabadulás után In: Soproni Szemle, 1972/1. 8-23. pp. (10. p.); Kisalföld, 1971. április 18.; Kisalföld, 1976. március 11.
[23] Katona János: Csorna fejlődése a felszabadulás után In: Soproni Szemle, 1972/1. 8-23. pp. (10. p.)
[24] Göcsei Imre: Fiatal városunk, Csorna. In: Föld és Ég, 1972. február 1. 2-5. pp.; Kisalföld, 1977. március 5., 1977. március 17.
[25] Katona János: Csorna fejlődése a felszabadulás után In: Soproni Szemle, 1972/1. 8-23. pp. (10. p.); Kisalföld, 1969. április 29.
[26] Pájer Imre (szerk.): Ki kicsoda Csornán? Csorna, 1997. 69. p.
[27] Kisalföld, 1978. január 24.
[28] CsM HA 309-90