LEGIFJABB POLGÁRAINK

 A várossá avatás ünnepét az egész település magáénak érezte, valamilyen formában mindenki részt vállalt benne, összeértek az idősíkok, Csorna 800 éves álma valósult meg: „Egy az értelme szónak, csendnek: ünnep. Együtt dolgoztunk beteljesüléséért, együtt álmodtuk meg, együtt is ünnepeljük… Velünk szólnak szépálmú őseink is, kik nekünk formálták emberivé e tájat s hagyományozták ránk tapasztalataikat, örömüket, bánatukat…”[1]

1971. április 25-én az ünnepi tanácsülés előtt felcsendültek a fanfárok, 2 kisdobos, 2 úttörő és 4 fúvószenekari felnőtt együtt háromszor fújta el a nyitányt, amely az ifjú várost köszöntötte. Az ünnepség köszöntője azonban nem csupán az aznap született városnak szólt: „Mi, felnőttek nagyon örülünk szép városunknak. De nemcsak a magunk gyönyörűségére építjük, szépítjük, hanem az utókornak, gyermekeink, unokáink számára, hogy az ő életük még könnyebb, még szebb legyen…”[2]

Tavasz volt Csornán, s a Rábaköz ősi életfája új hajtásokat hozott.

A gyerekek részt vettek szereplőként és nézőként az ünnepi műsoron, és ott voltak az ünnepi forgatagban. Az élményt vitték magukkal az akkor szürkébbnek érzett iskolai napokra is, és meg is örökítették az iskolalapokban, a Bodnár Alajos Általános Iskola (ma: Széchenyi István Általános Iskola) Ebadta-, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola (ma: II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Általános Iskola és Óvoda) Csipogó című lapjában.

Az Ebadta 1971. májusi száma[3] különleges eseményről számolt be: „Tuller bácsi”[4]   kezdeményezésére a nagy idők kis tanújaként emlékfát ültettek. Egy 6. osztályos kislány büszke öntudattal (és stílusa alapján feltehetően némi felnőtt segítséggel) így mutatta be az eseményt: „Mi leszünk továbbépítői ennek az ígéretes jövő előtt álló fiatal rábaközi városnak. E fácska, mely most kapaszkodik először iskolánk talaján, együtt bizonyítja velünk, hogy tudunk és akarunk tenni, dolgozni városunkért.”[5]

A fa áll napjainkban is. Kicsit görbe, kicsit megviselt: közös történelmünk hű tanúja. Körülötte ma is gyermekek futkosnak, időnként törzsébe kapaszkodva, időnként hozzásimulva. A kislány is él, beváltotta szavait: aktív tagja lett Csorna közösségének.

Az újság további bájos megfogalmazású írásokkal közvetítette a gyerekek versekbe foglalt álmait. A „Versfaragó Ebadta” álnévvel közölt vers kis részlete az újdonság varázsát és a rábaközi racionális szemléletet egyszerre mutatja:

„Város lett a szülőfalunk,
és mi oly boldogok vagyunk.
Gombamódra nőnek házak,
Teljesülnek mind a vágyak.

Új áruház, színház, mozi,
Lehet menni szórakozni.
Örülünk is ennek nagyon,
Bár ezekhez kell egy vagyon.

Bár a munka szépen halad,
Néhány hiba azért akad.
Hogy tud minden fejlődni,
Mért kell mégis felelni?”

A jövő Csornáját vizionálva modern rendőrrobotról és UFO-szerű légitaxikon utazó gyerkőcökről ír Erika, visszatérve a fent említett fához, amelyet gondos kezek ápolta vén faként képzel, régi idők nagy tanújaként, az emlékezet némán befogadó élő erejeként:

„Az új város jaj, de szép!
Mint egy mesebeli kép.
Ameddig csak a szem ellát,
csodálhat egy modern Csornát.

Rendőr-robot az úttesten,
Hogy ne járjunk embertesten!
Vonat, taxi, autóbusz,
Idejétmúlt hókusz-pókusz.

A téren oly csodás minden!
Sétálgatok lassan, csendben.
A fejem felett húz egy teknőc,
Az utasa három gyerkőc.

Épp most mennek iskolába,
Észtabletta a táskába’,
Mit bevesznek reggel 8-kor
S mindent tudnak éppen jókor.

Az udvaron áll egy vén fa.
Sok gondos kéz ápolgatta.
Emlékezve ültem alá,
Jaj, de öreg lehetek már!”

Az 1970-es évek diákjai, a kis „ebadták”, meg a „csipogók” nem voltak tökéletesek – nehéz kimondanunk, de igaz. Akadtak nehéz pillanataik/pillanataink a tananyag feldolgozásánál, amit a következő szerény válogatással[6] illusztrálunk:

„Már könny nélkül tudom a verset.” (Tudjuk, a verstanulás nem egyszerű. De, ha már nem sír a nebuló, az már félsiker a tanárnak és a kínlódó szülőnek egyaránt.)

„A honfoglalás kori magyarok azért nyugat felé kalandoztak, mert fel akarták fedezni Amerikát.” (Ha már az elhatározás megvan, túl vagyunk a nehezén – gondolhatták. Talán túl nagyot álmodtak…)

„A burgonya névelő gumóval telel át.” (Mennyivel egyszerűbb lenne a diákok élete, ha egy nap csak egy tantárgyat kellene elmélyülten tanulni.)

„A hidrogénatomból keletkezik az oxigénmolekula.” (A világ varázslatosan összetett. De legalább az ezt igazoló kísérlet során nem égett le a kémiaterem.)

„Mikor volt a mohácsi vész? Nem tudom. Hol volt? Pesten.” (Tény, hogy hatása országosan mutatkozott.)

„A kőkorszak embere kohászattal és kovácsattal foglalkozott.” (És hol volt ekkor még a réz-, bronz- és vaskorszak…)

Ugyanakkor valamit nagyon megtanultak a korszak diákjai. Azt a leckét, amit a város első embere, Pődör Pál 1971. április 25-én mondott az ünnepi Tanácsülésen, a hivatalos várossá nyilvánító oklevél átvételekor: „Legyen tapasztalható a városféltés: minden nap, minden órában, minden percben. Becsüljük, óvjuk, szeressük! Őrködjünk a sokak által dicsért gyönyörű Művelődési Központunk szépségén, szeressük, legyen büszkeségünk az új SZTK rendelő is! Teremtsünk olyan hangulatot Csornán, vegye olyan levegő körül ifjúságunkat, hogy ezért a városért állandóan tenni kell…”  

Megtanulták ezt – 50 év bizonyítja. 50 év, s az udvaron álló kedves girbegurba fácska körül hangzó vidám gyermekzsivaj.

[1] Ünnepi műsor városavatásra. Pődör-hagyaték, Csornai Múzeum, ÚF 12. d.

[2] Ünnepi műsor városavatásra. Pődör-hagyaték, Csornai Múzeum, ÚF 12. d.

[3] CsM HA 238-82

[4] Tuller Tivadar. 1997-ben a Csukás Zoltán Mezőgazdasági Szakiskolából vonult nyugdíjba. Kisalföld, 1997. május 31.

[5] Ebadta, 1971. május 5. CsM HA 238-82

[6] Ebadta; Csipogó CsM HA 250-251-82